az művelődési kényszerről

Azért jó tudni, hogy van, aki olvas. Mármint engem. Bár sosem néztem meg a statisztikát, hányan klikkelnek (99% tévedésből) de már egy komment is mindig jól esik. Valahogy igen, több ez, mint a facebook, ott az ember inkább csak szemlélődik, esetenként bassza a rezet. Na jó, mindig. Azonban ezen blog sorsa a hirtelen halál, ha csak a két másik művésznő nem pötyög bele... de ezt meghagyom nekik, mert úgy sem élnek a lehetőséggel, így a nosztalgia miatt végül csak az enyém marad. Nem tudom, lesz-e új blog, talán ha lesz egy új kaland, és belevágok talán megint egy kevésbé unalmas munkába... vagy írok valami lelkisegítő, gyógyító bestsellert és végigturnézom vele az egész világot. Megy hát az agyalás. Amikor az ember ugrik, akkor ugye benne van az is, hogy az alatta lévő medencében nincs víz, vagy csak kevés... na ebből lesz másnap a helyi újság lapjaiban vezércikk. Nem akarok címlap lenni, megfelel valami amitől mindennap egy kicsit majd boldognak érezhetem magam és nem verem be a fejem. Jó lenne egy hely, ahol nem kell hazudozva eladni valamit, nem kell korán kelni és körmöt festeni, nem kell idióta főnököket elviselni, nem kell kompressziós harisnyába izzadni, esetenként szarrá fagyni, nem kell megsüketülni... hm... mintha az intenzív osztályról beszélnék, nem? Várom az új bonyodalmakat, hiszek abban, hogy jól döntöttem és fogok még ugyanennyit nevetni. Sajnálni fogom és esetenként megbánni? Nem kérdés. A hihetetlen helyzetek, az elképesztően őrült utasok, a lehetetlen kérdések és emberek világa volt ez... repült a munkaidő, sütött a nap, szerelmet vallottak a munkatársak, az örök városban sétálhattam, euróval fizethettem, szicíliai bort ihattam, ír bankszámlára kaptam életem első fizetését, és október végén napozhattam a teraszon, vendégül láthattam a barátaimat, megmutathattam a családomnak a tengert és ötvenkét másodpercig szabadeshettem. Szépülhettem (?), épülhettem. Szerencsés voltam, na. Igazán az:) De új szerep vár rám, és jó most megpihenni, mielőtt az ember lánya kicsit elvadul és elveszti azt, amivel útnak indult. És nem csak a hamuban sült pogácsa a lényeg. Hanem az Irsai.:)S talán önnyugtatóan buzisan hangzik, de úgy gondolom, az eddigi dolgaim rendje a garancia arra, hogy még bármi megtörténhet.
És akkor még egy buzis dal is ehhez. De már már szentimentálisan buzis, nyálas, majdnem olyan, mint maga.. a Mester. Klikk!
ja, nóta tévés felvétel. én kérek elnézést.
-13

:)