Lassanként a dolgok maguk teljes egyszerűségében és rutinosságában- na ebből ki kellene jönnöm valahogy, áááá- meggyorsítják szorgos, néhol felejthető hétköznapjainkat felpörgetve az eddig végtelennek tűnő időt. Magyarán mondva: már csak pár nap és megyek haza!!!!!!!!
Szerencsére az általánosságban vett elkeseredés is már csak ideig óráig tart, és sajnos erősen személy függő (kiemelném itt pár tahó, tragikusan és féreg módon viselkedő kolléga nevét, de minek kérdem én), de könnyen legyőzhető, lassan családdá alakulunk, muffin volt ebédre és működik az elektromos lázmérő, persze, hogy a spanyolokat utálom a legjobban.
Vannak drámai percek. Mikor a megfeszülő paraszt hispán test nekem feszül és magyarázza, hogy neki jár a hely, hogy neki jár az ingyen ez meg az, hogy a problémát nekem kell megoldanom, hogy majdan az én fenekem legyen szétrugdosva. Ámen. Már nem vigasztal az, hogy odajönnek hozzám az út végén megköszönni, hogy jó fej voltam...
Ááá. Csúnya dolgokat írtam még. De nem ér annyit, hogy végül publikáljam. Akinek volt éppen fölös 10 perce, elolvashatta. Inkább törlöm.
Ja.
Ennyit a globális nyitottságról és befogadásról. Értitek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése