"i have no mission. no one has."

1 éve ilyenkor. Ferihegy 1 az összesen 46 kilót nyomó kétbőröndnyi életemmel. Egy állomás vége és a kezdet kezdete.
Annyira régen volt, mintha most lett volna. Az a sok zsebkendő…:)
Sosem tettem volna x-et arra, hogy születik egy ilyen évfordulós bejegyzés. Emelem tehát poharamat az elmúlt időkre. Az elkövetkezendőkre még inkább. Hogy megyünk tovább és tovább, és mindennap számít, amiből a régi szép idők lesznek majd. Az elveszett barátokra, a nagy felfedezésekre, az elmúlt szerelmekre, a búcsúzáskor elszórt könnyekre, a sírva ágybabújásra, a boldogan új napra virradásra. Hogy az egész világ egyszerűen képtelen megállni. A pofon utáni felkelésre, a hidegben vacogásra, a szétszórtságra és összeszedettségre, a pillangókra a gyomrunkban, az első napokra, a tétovázásra, a kimondatlan aggodalmakra, az apró örömökre és a megnyugvásra. Az illatos tusfürdőre, a fülhallgatóra, a félig olvadt csokira, egy jó könyvre, vagy egy kósza, de jól eső emailre, az emlékkulcstartókra, a teraszon fogyasztott pálinkára, a tengerre, az előre elkészített reggelire, a tejfölre és a sajtra, a vízipipára, a vécépapírra, az olcsó repjegyekre, a várakozásokra, a leszállásra és felszállásra, a vonat vészfékére, a legközelebb eső öngyújtóra, egy hatalmas ordításra, sírva nevetésre, az hajnalig tartó agyalásokra, a csokibarna bőrre, a leadott és felszedett kilókra, a bunkó pincérekre, a tejeskávéra és finom sütire, a márciusi melegre, egy hirtelen ölelésre, dalra, amin bőgni lehet, a rendesen táncolásra, a rózsaszín csőnadrágokra, az igazi vad és karmolós csajokra, a meghökkentő kérdésekre, a meglepetésekre, az őszinte „szeretlek, hiányozni fogsz”-ra, azokra az emberekre, akikre nem találsz igazán jó szót és nem hiszed el, hogy megérdemled őket. Azokra, akik felemeltetek, amikor legnehezebb volt és megtanítottak repülni… szabadon. Rátok.