itten a nyár vége!

"I know where you're going,
I know who you are
I know why you feel this,
I think you'd better learn to swim."

sajnálom, hogy beleélem magam az idézetekbe, de mindezekkel együtt könnyebb leírnom, ahogyan érzem magam. Persze, minden átmeneti:) Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de életem egyik legizzadósabb, de egyben leggyorsabb nyarán vagyok túl, oké, még van belőle másfél nap, de aztán vége... már nincs egy hónap sem, és megyek haza, aztán október, aztán megint haza novemberben...pfff... aztán meg ki tudja, hogy hol köszönt rám az új év:) Körülbelül ennél a mondatnál el is akadtam és azt kérdezem, hogy miért is írok most posztot, mikor amúgy semmi különös nem történik, csak az, hogy félig kibámulok az ablakon. Előbújt a nap, irány a tó.
Igen. A poszt célja, hogy nyilatkozzatok ti. Ki merre és hogyan?
És a mai találós kérdés, amit Zsoltival vetettünk fel még egy kicsit régebben, rátok vár. Mégis miért gyanús ez a úttest?



Mondjuk ezért.

jó éjszakát, szép álmokat!

"in the nighttime
when the world is at it's rest
you will find me
in the place I know the best
dancin', shoutin'
flyin' to the moon
(you) don't have to worry
'cause I'll be come back soon

and we build up castles
in the sky and in the sand
design our own world
ain't nobody understand
I found myself alive
in the palm of your hand
as long as we are flyin'
All this world ain't got no end

in the daytime
you wil find me by your side
tryin' to do my best
and tryin' to make things right
when it all turns wrong
there's no fault but mine
but it won't hit hard
'cause you let me shine

and we build up castles
in the sky and in the sand
design our own world
ain't nobody understand
I found myself alive
in the palm of your hand
as long as we are flyin'
this world ain't got no end"

poszt-trauma

Most lopok Nojszitól egy kis mintát és önző módon alakítok:

360. nap
Most akkor elmondom a dolgos ember eddigi 24 óráját abban az ütemben, mikor végre nem kell dolgoznia és izzadnia a 140 denes harisnyában. Ma. 6 nap meló után, ma végre élvezhettem a vasárnapos és egyben szabadnapos punnyadást. SEMMIT NEM CSINÁLTAM EDDIG! (délután 5 van) és még mindig 35 fok, minden zárva.
Felkeltem 10kor (igen, ennek a posztnak semmi értelme nem lesz, szóval nyugodtan ignorálhatjátok, mint olyat) kávé és süti. Aztán megnéztem a Case 39 c. filmet, amin majdnem elokádtam magam. Féltem, izzadtam. Ajánlom. Aztán fél egy, csináltam ebédet, igen, tésztát, kis diós ricottás mártással, mozzarellával és olivabogyóval. Szomorú, hogy ez csak 5 percet vett el az időmből. Már nem főztem magamra majdnem egy hete, csak sztracsatellás joghurton, banánon és pilóta kekszen éltem. Aztán levánszorogtam az előszobába, skypeoltam egyet szeretteimmel és azóta a napiszart és különböző elme blogokat olvasgatok és Soerii&Poolek-et hallgatok közben. Még egy órát adok magamnak, rendezve ezalatt a vegetatív, asszociatív és higiéniai igényeimet (aka megfürdöm, átöltözöm, ürítek, sorrend szabadon változtatható) és utána bemegyünk Rómába portyázni egyet. A mai nap meglepetése pedig a házunk előtt parkoló 2 db turista busz. Magyar rendszámmal. Kibírok 12 órát a csomagtérben? Köszönet a túlélőtippekért.

Az országról ismét engedjetek meg egy szösszenetet: Szombat este. Róma. Ízléses kombináció? Tengerparti szórakozóhelyek szépen sorjában. Hideg homokon taposunk. Hajnal három és már sehol senki. Szó szerint. Se egy kamatyoló pár a parton, se részegen dülöngélő, szabadon alázható tizenévesek. Senki. Részegen zabálás esete sem forog fent, nuku pizzás, nuku bár, nuku meki. A Mojito meg Sprite-tal.
Ja, elnézést, kifogtunk egy talján bikát, aki egyedül kóborolt a sötét utcán de ő nem beszél angolul. Ja, várjatok, mégis: what's your name?
Ennyit a saturday high life-ról egy hatalmas ország nemes fővárosában a holdsütötte tengerpart mellett. Ja, az olaszok tudják, hogy kell élni. Nem tudom, ti a Balatonon roptátok-e. Lehet, hogy az a mi kis, mások számára szánalmas tengerünk, de ott van valami, amit úgy aposztrofálnak, hogy hangulat.
Figyelmetekbe ajánlom egy hozzáértő bejegyzéseit a nemlétező wonderlandről: bellaitalia.blog.hu
-Ami sosem volt és sosem lesz és még annyira sincs-

update 2: munkatársammal egyszerre nyitjuk az ajtót. Ő fürgébb. Megszólalok:
- You were faster than me.
Ő: Yeah, usually my wife complains about that.

"i have no mission. no one has."

1 éve ilyenkor. Ferihegy 1 az összesen 46 kilót nyomó kétbőröndnyi életemmel. Egy állomás vége és a kezdet kezdete.
Annyira régen volt, mintha most lett volna. Az a sok zsebkendő…:)
Sosem tettem volna x-et arra, hogy születik egy ilyen évfordulós bejegyzés. Emelem tehát poharamat az elmúlt időkre. Az elkövetkezendőkre még inkább. Hogy megyünk tovább és tovább, és mindennap számít, amiből a régi szép idők lesznek majd. Az elveszett barátokra, a nagy felfedezésekre, az elmúlt szerelmekre, a búcsúzáskor elszórt könnyekre, a sírva ágybabújásra, a boldogan új napra virradásra. Hogy az egész világ egyszerűen képtelen megállni. A pofon utáni felkelésre, a hidegben vacogásra, a szétszórtságra és összeszedettségre, a pillangókra a gyomrunkban, az első napokra, a tétovázásra, a kimondatlan aggodalmakra, az apró örömökre és a megnyugvásra. Az illatos tusfürdőre, a fülhallgatóra, a félig olvadt csokira, egy jó könyvre, vagy egy kósza, de jól eső emailre, az emlékkulcstartókra, a teraszon fogyasztott pálinkára, a tengerre, az előre elkészített reggelire, a tejfölre és a sajtra, a vízipipára, a vécépapírra, az olcsó repjegyekre, a várakozásokra, a leszállásra és felszállásra, a vonat vészfékére, a legközelebb eső öngyújtóra, egy hatalmas ordításra, sírva nevetésre, az hajnalig tartó agyalásokra, a csokibarna bőrre, a leadott és felszedett kilókra, a bunkó pincérekre, a tejeskávéra és finom sütire, a márciusi melegre, egy hirtelen ölelésre, dalra, amin bőgni lehet, a rendesen táncolásra, a rózsaszín csőnadrágokra, az igazi vad és karmolós csajokra, a meghökkentő kérdésekre, a meglepetésekre, az őszinte „szeretlek, hiányozni fogsz”-ra, azokra az emberekre, akikre nem találsz igazán jó szót és nem hiszed el, hogy megérdemled őket. Azokra, akik felemeltetek, amikor legnehezebb volt és megtanítottak repülni… szabadon. Rátok.

OTTHON

Nem is mondom el mennyibe került.
De az álmok valóra válnak és az ígéretek beteljesülnek. Isten hozott engem OTTHON!

tanga. kilóg a nagyja.

S már azt hittem, hogy mindenki elvesztette a humorérzékét. Egypercesek tegnapról. Munkatársam kijelentette, hogy szeretne pornófilmben szerepelni. A folytatás alant:
Én:- De még is milyenben?
Ő:- Hogy érted?
Én: -Állatos? Gang bang, vagy húsz lánnyal?
Ő: -Áh. elég lenne csak egy pár.
Én:- Lenne történet? Mittomén, te vagy a rabló, betörsz a lakásba...
Ő:- Nem, csak egyből bele a közepébe. De amúgy... te szoktál nézni pornókat?
Én:- Ritkán.
Ő:- És akkor, hogyan... de most már mondd el. A bizalmadba férkőztem.
Én:- Főleg tanulás céljából. Egyedül.
Ő:- A szobádban?
Én:- Igen.
Ő:- Értem. Szóval akkor egyedül. Akkor kérdezhetek? De most tényleg, a bizalom körében vagy. Szóval, ha te egyedül a szobádban nézel pornót akkor...
Én:- Elfogyott a műanyagpohár, hátramegyek, még szükség lehet rá.

"Én:- Láttam a képeket a facebookon Máltáról. Szép képek.
Ő:- Jól nézek ki rajtuk, mi?
Én:- Hát akkor én inkább a háttérre gondoltam."

Utolsó kirohanás: - Nem tudok így dolgozni! Túl sok a mell ezen a járaton! Hogyan számoljam meg az utasokat, ha mindegyik kihúzza magát és előre tolja a melleit? Számoljam meg azokat? (több, mint fél órás késésben voltunk, mert tényleg nem tudtam megmondani, hány ember van a repülőn)

Egyetlen járat kivételével elfelejtettük megkérdezni a közvetlenül velünk szembeülőket, hogy tudnak-e angolul. Szerintem tudtak.